Március 4-én kezdődik a Budapesti Építészeti Filmnapok, ami minden évben pompás dolog: lehet jókat sörözni rég nem látott ismerősökkel a filmek előtt és után, meg persze megismerkedni új arcokkal. Véleménycsere, világmegváltás, networking, móka és kacagás.
Na igen, ez most mind nem lesz. Viszont végre oda fogunk tudni figyelni a filmekre, és talán valóban azokra ülünk be, amelyek tényleg érdekelnek minket. A beülés ugyan csak virtuális, de azért nem olyan lesz, mint a Netflix. A távmoziban nem lehet tekergetni, vagy megállítani a filmet, ahogy a valódi moziban sem. Cserébe nemcsak HD minőségben nézhetjük meg azokat a filmritkaságokat, amik általában teljesen elérhetetlenek, hanem a Távmozi ismertetője szerint "a nézők a virtuális előcsarnokban találkozhatnak, chatelhetnek, akár csak az igazi mozik előcsarnokában".
A Kortárs Építészeti Központnak köszönhetően idén is belenézhettem néhány filmbe a vetítés előtt. Három olyat választottam, amelyek tulajdonképpen csak lazán kapcsolódnak az építészethez, emiatt azután olyanoknak is érdekesek lehetnek, akiknek nincs túl sok közük a témához.
A filmek most is angol nyelven, illetve angol felirattal láthatók. Na, akkor lássuk őket időrendi sorrendben!
Március 7. vasárnap, 19:00
A három film közül talán ez az, amely leginkább messze esik a hagyományos értelemben vett építészettől. Egy Miamiben működő luxus idősek otthonának, a Palace-nak a működését mutatja be. Az, hogy egy unatkozó milliárdos, aki egyre kevésbé tud mit kezdeni magával, egyedül vagy a párjával marad öregkorára, nem új jelenség. Igaz, az én környezetemben nem nagyon találkoztam még velük, de mondjuk az Agatha Christie-krimik elmaradhatatlan kelléke egy ilyen figura, aki egy fényűző hajóúton vagy egy elit üdülőtelepen éli mindennapjait. Természetesen tökéletes ellátást élvezve.
Ám ezeken a hajóutakon és nyaralónegyedekben más generációk is jelen vannak, ettől válik életszerűvé az egész. A Palace-ban viszont csak idős emberek élnek, akiket leginkább az köt össze a pénzükön kívül, hogy nem akarnak megöregedni. Úgy tűnik, szeretnének ugyanúgy bulizni és gondtalanul szórakozni, ahogy azt addig tették. Mintha örökké ifjak szeretnének maradni.
Hogy ez mennyire sikerül? Az aranyozott, amerikai luxus barokk környezetben mulatozó nagy csapat nyugdíjas nekem leginkább egy óvodás csoportot juttat az eszembe. Végül is, így is lehet értelmezni az örökifjúságot.
Persze, az egészet valami végtelen szomorúság lengi be. Nem is az elmúlás, hanem az elmúlás elleni hiábavaló küzdelem miatt. Ezt a legszebben az példázza, hogy a Palace nem a békés visszavonulás helye. A lakók átlagosan három-négy évet töltenek itt, utána átkerülnek valamilyen egészségügyi intézménybe. A beteg és a haldokló emberek látványa csak rontaná a lakók között az "örök" bulizás paradicsomi hangulatát.
Március 10. szerda, 20:30
Ismertem rég Prorát, a nácik majdnem megvalósult gigantikus nyaralótervét. Láttam róla képet, hallottam, hogy befuccsolt, és a világ legnagyobb szellemházaként meredezik a Balti-tenger partján. Azt viszont csak ebből filmből tudtam meg, hogy Hitler néhány ilyen üdülőteleppel, szabályos turnusokba szervezve, a teljesen német munkásosztályt lenyaraltatta volna időről időre. Természetesen ugyanolyan katonásan, precízen tervezve, nagyipari méretekben, mint ahogy minden mást megpróbáltak megoldani a birodalomban.
Bár a huszadik században egyetlen turistát sem fogadott Prora - az átadás előtt félbehagyott épületet az NDK-ban katonai kiképzőközpontnak használták -, a filmből kiderül, hogy egyáltalán nem szellemház az épület. Kis ütemben, de elkezdték átalakítani, és valóban nyaralóteleppé változtatni. Teljesen abszurdnak tűnik, de ha jobban belegondolunk, egyáltalán nem az. A mai gigantikus tengerparti szállodasorok megjelenése szerte a világon nagyon sok mindenben emlékeztetnek Prorára. De nem kell messzire menni, elég a Dunáig: a Marina-part beépítési sűrűsége nem hiszem, hogy sokkal elmaradna a náci telepétől.
A filmben azt is bemutatják, honnan merítették az ötletet a németek, és hogyan formálták azt saját képükre. Miként ihlettek az olaszosan elegáns gyermektáborok egy hatalmas, szigorú szalagházat északon.
Március 13. szombat, 19:00
A kínai másolatvárosokat mindenki ismeri. Egy csomó kép kering róluk a neten, amelyeken mindenki kedvére hőböröghet vagy nevethet. Azt azonban nagyon kevesen tudják, mit is gondolnak azok az emberek, akik egy angol kisvárosban élik az életüket Sanghajban. Vagy épp egy harmadára zsugorított - de azért még mindig elég magas - Eiffel-torony mellett sétálgatnak minden nap, a háttérben egy hatalmas lakóteleppel.
Már a film elején elhangzik, ami néha nekem is eszembe szokott jutni: miért csodálkozunk ezen a jelenségen, miközben az európai és amerikai kultúra is évszázadok óta másolja a Keletet? Eszterházán, a hercegi kastélyban például ma is meg lehet nézni az úgynevezett kínai szobát, a kertben pedig a "pagodát".
Van az az általános alapszabály (na jó, közhely), hogy elég egy kicsit megismerni a másik ember gondolkodását, és egyből elfogadóbbá válunk vele szemben. Nem mondom, hogy a másolatvárosok rajongójává lettem a filmtől, de sokkal szimpatikusabbakká lettek, ahogy meghallgattam a bennük élők véleményét.
A film ráadásul nem áll meg Kínánál. Láthatjuk például azt a dubaji Taj Mahalt, amelyet épp úgy egy szerelmes férfi épít a feleségére emlékének, akárcsak az igazit. Mivel azonban ő nem gazdag, sokkal szerényebb méretű lesz az épület és a környezet is, mint az eredeti - ha egyáltalán elkészül valaha.
Ennél is kedvesebb a Szent Péter-bazilika nyugat-afrikai mása, az elefántcsontparti Miasszonyunk-templom, amely magasabb, mint a római előképe! Fotókról ezt is ismertem már: egészen abszurd látvány, ahogy a legelésző állatok között magaslik a hatalmas épület. Ugyanakkor a használói szeretik, és furcsa módon nem kezdte ki az enyészet, nem vált szellemépületté. Lengyelországból érkezett papja pedig épp úgy viselkedik, mintha csak egy falu plébánosa lenne: mindent személyesen intéz, jön-megy, utánfutós kocsijával szállítja a szükséges felszereléseket, amikor a zarándokok érkezését várják. Több mint százezer zarándokét.
A legszebb a filmben - és ez mindhárom kiválasztott alkotásra igaz -, hogy alkotóik nem formálnak véleményt, nem akarják befolyásolni a nézőt. Vagy ha igen, akkor olyan rafináltan, hogy nem vettem észre. Csak bemutatják az ott élőket, te meg egyszerűen elkezded megkedvelni az embereket és rajtuk keresztül a házakat is, amelyekért amúgy egyáltalán nem voltál oda.
Коментарі