top of page
Keresés

A sosemvolt Balaton romantikája két gyönyörű kápolnában

Két izgalmas alkotó, Weiler Péter és Bartha Dorka (Balaton Offseason) közös kiállítása látogatható ingyen, augusztus 13-ig Balatonbogláron, a Kultkikötő szervezésében, a Kék és a Vörös kápolnában, melyet én nyithattam meg a múlt héten. Szerintem egész jó beszéd lett, szóval ide is másolom nektek, hátha kedvetek támad arra kanyarodni valamelyik délután:


A Magyar Tenger Társasüdülő annyira hibátlan cím, hogy az első reakcióm az volt, hogy a kiállítók találták ki ezt a nyaralónevet. Mint Wes Anderson A Grand Budapest Hotelt.


Ebben a három szóban ugyanis tökéletesen sűrűsödik össze mindaz, amit a két alkotó műveiben részletesen kibont ezen a kiállításon.



Már önmagában az üdülő szó is csodálatos. Üdülés. Pontosan azt a tevékenységet írja le, amit a hetvenes-nyolcvanas években csináltunk a Balaton mellett, és ami épp úgy kiment a divatból, mint maga a szó. Ma már senki sem üdül. Sőt, mintha az üdítőital kifejezés üdesége is megkopott volna.


Hogy miben volt más az üdülés, mint a mai nyaralások? Talán abban, hogy az ember megpróbált máshogy élni, mint otthon. Feleakkora, negyedakkora területen. Hiszen jószerivel csak aludni ment be a házba. Napközben strandolt, gyümölcsöt szedett, kártyázott, halászlevet főzött, csajozott, pasizott – amit mind jobban lehetett csinálni a szabadban. Amit pedig nem, azokra ott voltak a közös helyiségek. Közös volt a konyha, a zuhany, meg az úgy nevezett „társalgó” is. Sőt, akkoriban még a tévén is meg lehetett osztozni a TV-szobában.


Igen, a társasüdülő szóban a „társas” kifejezésnek is hatalmas jelentősége van. A ma épülő, pazarló méretű, lélektelen apartmanházak nem csak azért rosszabbak az aranykor nyaralóinál, mert felfalják a természetes környezetet és annyi embert igyekeznek kiszolgálni, amennyit nem bír el a Balaton. Még csak nem is azért, mert ezek már nem a mi gyermekkorunkhoz tartoznak, így nem gondolunk rájuk vissza nosztalgiával. Rosszabbak azért is, mert túlságosan kiszolgálják a városi embert:


az otthon megszokott kényelmet, és ezzel az otthon megszokott elidegenedést hozzák el ide is.

Na és a Magyar Tenger kifejezés! Állandó kisebbségi érzésünk szimbóluma. Nekünk nem elég, hogy ez Közép-Európa legnagyobb tava, Európa talán leggyönyörűbb panorámájával, olyan kulturális és természeti örökséggel, amelynek nincs párja. Örök elégedettlenségünkben találunk valamit, amiben nem vagyunk legek, és gyorsan megpróbáljuk bebizonyítani, hogy „de azért majdnem”.


Amihez persze egykor hozzájárult a vágyott nyugat képe is, amit a nyolcvanas években a legtöbben még csak filmekről ismerhettünk. Meg a Balatonról, ahol az építészek ízelítőt adtak nekünk a menő tengerparti nyaralók világából. Ahogy Ötvös Csöpi megidézte Piedone Nápolyát.


És még ez a kisebbrendű vágyakozás is milyen szép volt! Olyan világot teremtett, amelynek önálló hangulata van. Olyan világot, amelyet ma meg kellene őriznünk, mert pusztuló értékké vált.


Weiler Péter festménye (Faxot olvasó lány) és Bartha Dorka fotója (Magyar tengeri társasüdülő)


Ezért tetszik tehát nagyon ez a cím, melyről elsőre el sem hittem, hogy létezik. Gondoltam, csak Weiler Péter ügyeskedte rá betűket a meghívóra, megidézve kicsit a dessaui Bauhaus híres feliratát. De nem. A hely létezik, itt a szomszédban, Balatonlellén, amiről bárki meggyőződhet Bartha Dorka Instagram-oldalán, a Balaton Offseason-ön.


Szóval tökéletes a cím, hézagmentesen írja le azt, amit a kiállításon láthatunk. Pedig nem archív fotók, régi életképek vannak a falakon. Ez nem egy egyszerű nosztalgiagyűjtemény, egy retrotárlat. Minden ízében friss és aktuális az egész. Mondanám, hogy üde, de az üdítő ugye mást jelent, mint arról már szó esett.

Bartha Dorka ugyanis nem a múltat fotózza, hanem a jelent. Jó, ez önmagában nem valami nagy dolog, hiszen fotózni ugye csak a jelent lehet. Ő azonban nem azt próbálja visszaadni képein, milyen lehetett a Balaton, hanem azt, hogy milyen most. Milyen most, amikor szinte senki nem látja.


Város- és épületfotósok vért izzadnak, hogy el tudjanak kapni egy-egy olyan pillanatot, amikor nem hömpölyög az utcán a tömeg. Amikor nyugi van, és nem zavar be semmi a képébe, amvel az élettelen objektumokat szeretné megörökíteni.


Megvannak persze a módszereik: a hosszú exponálási idő, a hajnali kelés és a koronavírus-járvány. De azért egyik sem az igazi.

Itt a Balatonon nem kell erőlködni, az év nagyobbik részében – ősztől tavaszig – ugyanis alig van valaki a nyaralóövezetekben. Fotósok se nagyon. Bartha Dorka ilyenkor pattan a bringájára és csavargásai közben felfedezi a kihalt part legizgalmasabb részleteit. Ezeket tölti fel aztán sorra, az egyre népszerűbb Balaton Offseason Instagram-oldalra.


Puncsfagyi és Hupikék. Palacsinta, Hamburger. Fotók: Bartha Dorka


A képeken pusztán házak, feliratok, kapuk, kerítések, s időnként a Balaton látható. Ám minden más rajongói oldalnál hívebben adja vissza a Balaton hangulatát. A kommentekből ítélve a kollektív magyar tudatalattiból szakadnak fel a sóhajok, hogy „én is itt nyaraltam”, hogy „jaj de jó, hol van”, hogy "három szívecske", meg persze a bánat és a düh is, hogy hová tűnik mindez.


A legszebb benne, hogy úgy adja vissza számunkra a varázslatos nyolcvanas éveket Dorka, hogy akkor még nem is élt. Sőt, tulajdonképpen az egész huszadik század megelevenedik a képein a századfordulós villáktól, a két világháború közti modernizmuson át a hatvanas években beszivárgó amerikai googie stílusig.


Ezt pedig biztos nem élhette végig, hacsak nem vámpír, de azt hiszem, ezt kizárhatjuk, mert akkor nem rendezne kiállítást egy templomban.

Meg amúgy is ismerem Dorkát elég régóta. Mint remek újságírót, aki nagyon klassz fotókat készít a cikkeihez. Érdekes, hogy a Balaton Offseasonre úgy figyeltem fel, hogy sokáig nem is tudtam, hogy ő csinálja.

Weiler Pétert viszont nem kell bemutatnom. Ami nagy szerencsém, mert nem is tudnám. Egyszerűen felfoghatatlanul sok mindent csinál. Ha jól emlékszem, vele egy belsőépítészeti dizájn kapcsán kerültem először levelezésbe, de vannak, akik különös helyeken megjelenő festményeiről, köztéri performancairól, netes vállalkozásairól vagy épp arról ismerik, hogy először adott el Magyarországon NFT-t kriptovalutáért.


Mi azonban maradjunk csak a Balatonnál, bár az ahhoz fűződő alkotásainak felsorolása is szétfeszítené egy megnyitó keretét. A Route 71 sorozatban gyermekkori emlékeit kutyulta össze a mai fiatalok élményeivel, a néhány évvel később készült Üdvözlet Aligáról pedig a rémes Kádár-kor utáni, amúgy teljesen jogos nosztalgiánk abszurditását dolgozza fel.


Weiler Péter: Osztálykirándulás Vácra. Érettségi.


Alkotásait a legkülönbözőbb helyeken állította ki a tó körül: Balaton-felvidéki buszváróban, a Balaton Soundon, Tihanyban egy Roburban vagy épp egy vele egyidős lakókocsiban. Szóval szépen illeszkedik a sorba a jelenlegi helyszín is: két 19. századi, sokat megélt kápolna, amelyek ráadásul a magyar neoavantgárd mozgalom legfontosabb helyszínei voltak a hetvenes években.


Nem ez az első példa arra sem, hogy valakinek a fotói ihletik meg a képeit, de a Magyar Tenger Társasüdülőben ez a két irány egész érdekesen találkozott.


Az akár nosztalgikusnak is mondható témák ugyanis jelenkori díszletek között elevenednek meg. Azzal, hogy Bartha Dorka fotói tovább csupaszodnak, valójában új rétegek bújnak elő belőlük. Olyanok, amiket talán a fényképész sem vett észre, vagy talán nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Hogy a felesleges elemek eltávolítása után ott maradt a Hotel hibás neondarabja. Vagy hogy a meghívón is látható Magyar Tenger Társasüdülőnek már csak a legfelső ablakán van meg az eredeti zsalugáter, a többit lecserélték – azóta már szintén elavult – redőnyre.


Szóval fontos az „elvett” és a „meghagyott”, de a „hozzátett” talán még inkább az.

Elsőre csak a nosztalgiaelemek bukkannak fel, amikre a Donald-rágós, Balaton-szeletes tablók is ráerősítenek. Ugyanakkor a mi nosztalgiánk mellett épp úgy felbukkannak a kelet-német turisták emlékei is. Sőt azoknak a kelet-németeknek az emlékei is, akik az egyik nyáron már nem turistaként érkeztek a Balatonhoz, hanem hogy innen menjenek tovább nyugatra.


Bartha Dorka fotója (Alpesi nyaraló a Balaton-parton) és Weiler Péter festménye (Die Zeitung)


1989 hatalmas fordulópont volt a történelemben, de ez nem csak azzal jelenik meg Weiler Péter képein, hogy egyértelmű utalások vannak rá, mondjuk a Honecker-es szalagcímmel. Legalább ilyen fontos az a megfoghatatlan változás, ami a Balaton partján történt – és ami konkrétumok nélkül is süt a képekről. Látszólag mindenki nyaralt tovább a rákövetkező években is, ahogy eddig, de valójában a rendszerváltás az „üdülés” végét jelentette.


A két alkotó egymásra találásának különösen örülök, ugyanis ennek a szintézisnek köszönhetem, hogy kicsit emberközelibben élem meg Bartha Dorka fotóit. Építészeti író vagyok, ha nem vigyázok, vagy


ha nem szól valaki, csak izgalmas falakat, érdekes kerítésmotívumokat és különös hajlásszögű tetőidomokat látok a fotókon. Örülök neki, hogy Weiler Péter képei szóltak.

És bízom benne, hogy mindez fordítva is működik. Hogy a festményeken feltűnő házakban lesz, aki meglátja az értéket, amit a fotók örökítettek meg, s talán nem vesznek el végleg a „magyar tengeri társasüdülés” emlékei.


Ha valakit érdekel a kiállítás, a Kultkikötő oldalán vagy a Facebook-eseménynél talál róla részleteket. Meg persze a két alkotó Instagram-oldalán: @balatonoffseason és @peter.weiler. Ha pedig valakit a két kápolna története érdekel, akkor az természetesen olvassa el a Templomséták a Balaton körül című könyvünket! Ide is rakom kedvcsinálónak belőle Bődey János fotóját a Kék kápolnáról:

Kék kápolna Balatonboglár
Bődey János: Kék kápolna

Commentaires


bottom of page