Keresés

A Millenáris Széllkapu sokkal jobb lett, mint gondoltam volna

Frissítve: 2020. szept 9.

Ha egy új közparkot adnak át, az mindig öröm. Pláne, ha Budapest belső kerületeiről van szó, ahol minden négyzetméter zöldért meg kell harcolni. Ráadásul tényleg nem is akármilyen fejlesztésről van szó, nem tudom, mikor volt utoljára, hogy ilyen színvonalon építettek parkot a fővárosban. A végeredménynek azért is örültem, mert elég sok hendikeppel indult a projekt, és le a kalappal a tervezők és a kivitelezők előtt, hogy egy ennyire hátrányos helyzetből ilyen minőségre tudták feltornázni a végeredményt.


Nehéz örökség


Na de lássuk három pontban, miért is voltak erős fenntartásaim az új parkkal kapcsolatban.


1. A Millenáris eredetileg arról szólt, hogy értékes ipari műemlékeket újrahasznosítunk kulturális célokra. Ez egészen példátlan volt előtte Magyarországon. A második ütemben viszont – bár eredetileg szó volt róla, hogy esetleg a két legértékesebb csarnokot, a Melegpörgetőt és a Ganz-csarnokot megtartják – leromboltak mindent, ami ott állt. Az egykori minisztériumi épületet is sajnálom, leginkább a páternosztere miatt (hiszen olyan kevés maradt belőlük), de annak a bontása valóban indokolt volt. Már csak azért is, hogy segítsen helyreállítani a Margit körút átszellőzését, innen a szójátékos név, mely a szomszédos Széll Kálmán térre is utal: Széllkapu.


2. A Millenáris kezdetben az innovációt állította középpontba az Álmok álmodói kiállítással, a Jövő házával és rengeteg újdonsággal, amilyenekkel azelőtt nem találkozhattunk Budapest közterein. Felfogása egyértelműen a huszonegyedik századot célozta meg. Ehhez képest az új ütem alapkoncepciója a múlt század hetvenes-nyolcvanas évekbe röpít vissza, az autóközlekedést helyezve előtérbe. A park alá mélygarázst építettek, és mivel az önkormányzat ragaszkodott a parkon áthaladó gépkocsiforgalomhoz (ó Istenem, micsoda roppant kerülő lenne, ha nem vághatnának át rajta!), kénytelenek voltak egy alagutat is kialakítani a két ütem között. Az utóbbi teljesen érthetetlen, de az előbbi is nehezen védhető: miközben a világon mindenhol szorítják ki a nagyvárosok a gépkocsikat, mi autós alagutat és mélygarázst építünk. Ráadásul egy park alá. Miközben láthatóan minden érintett meg tudta oldani a parkolást az építkezés ideje alatt is.


3. Nem tetszett az sem, hogy ahogy fejlődött, szépült az új ütem, úgy fejlesztették vissza a „régi” Millenárist. Szó se róla, nagyon ráfért egy alapos ráncfelvarrás a területre, és ezt tisztességesen meg is csinálták. Aki a néhány évvel ezelőtti állapotokkal hasonlítja össze a mostanit, az biztos örül a változásnak. Aki viszont tudja, milyen volt az eredeti, kreatív Millenáris Park, annak fájón hiányzik belőle egy csomó innovatív elem.


Merthogy valamikor az egész park a szellemes megoldásokról szólt: a tó közepéből kikandikáló fák, a két tó közti vízbenéző lyukak, a szőlőskert, a félbe vágott, üvegfalú dombok, a fedett üvegfolyosók, a víz fölé nyúló sétányok, a vízesésszélű medencék, az acélfalú ládákba ültetett fák és a rengeteg merész forma csak néhány példa, ami hirtelen eszembe jut, de hosszan lehetne sorolni a számtalan eredeti ötletet. Érdemes végigpörgetni az iroda honlapján a projektleírás képeit. Ezeket mind eltávolították, és csináltak belőle egy korrekt, de átlagos parkot – amit azzal indokoltak, hogy a kreativitást majd megkapjuk az újtól. Leginkább persze a betemetett tó hiányzik. Akkoriban azt mondták, ez az ideépült (amúgy igen mutatósra sikerült) Nemzeti Táncszínházhoz kapcsolódó rendezvényterület lesz (bár a látványterveken még izgalmasan tükröződött a vízen a ház homlokzata). Ráadásul az átalakítás máshol is úgy történt, hogy egybefüggő területek jöjjenek létre, ahol szabadtéri rendezvényeket lehet tartani anélkül, hogy vízfelületeket, bokrokat vagy fákat kellene kerülgetni. De szerepeljen itt hivatalos indoklás is, mely szerint: „A régi parkrész területén megszüntetett tónak köszönhetően a 2800 négyzetméter egybefüggő zöld terület az egyik kedvenc piknik és közösségi játékokra alkalmas tér lett a parkban. Amikor a Táncszínház elkészült, már tudható volt, hogy az új parkrészben is épül egy másik tó. Azaz, ezzel megmaradt a Millenáris területén a két tó, a tóra vágyó közönség igényeit is teljesen kielégítve.” Emellett az új vezetés azt ígérte, hogy visszahozzák az elmúlt években eltűnt innovációt is a parkba, aminek az első lépését épp a cikk írása közben jelentették be Álmok álmodói 2. munkacímmel.


Az ideális „Nagy-Millenáris” képe amúgy a 2014-es ötletpályázatra érkezett tervekből rajzolódik ki. Nem a tervek színvonalára gondolok, hanem az alkotóelemeire. A Korzó Stúdió látványtervén például még jól láthatóan ott van három tó, megvan a két lebontott ipari emlék, ellenben üdítően hiányzik a parkot átszelő gépkocsiforgalom. Meglehetősen szkeptikusan álltam hozzá tehát az egészhez, főleg, miután kiderült, hogy a tervezett alagutat nem lehet lesüllyeszteni teljesen, ezért egy dombot kell fölé építeni.



Óriási meglepetés


Ehhez képest, amikor beléptem a parkba néhány nappal az átadás előtt tartott bejáráson, tényleg tátva maradt a szám. Egyszerűen nem számítottam erre a belső világra. A tájépítészek és az építészek – vagyis Balogh Andrea és Majoros Csaba (4D Tájépítész Iroda), illetve Kádár Mihály és Könözsi Szilvia (TSPC Mérnökiroda) – minden hátrányos terepadottságot a park javára tudtak fordítani.


Adott volt a szerencsétlen alagút halma, illetve az is, hogy dombokat kellett emelni ahhoz, hogy faültetéshez elegendő talajvastagságot hozzanak létre a mélygarázs felett. Ők ezt úgy rendezték el, hogy kifelé, az utca irányába leginkább támfalakat – a vendéglátóegységnél zöldtetőt – mutat a terület. Ezzel lemondtak ugyan arról, hogy természetes „kirakata” legyen a parknak, aki arra jár, annak nem magától értetődő, mi van a betonfalak mögött. Persze azért azt a bizonyos utcára néző „kirakatot” is rendezték. Zöldfalak, vízjátékok, fák és utcabútorok kerültek ki.



Mindezért cserébe viszont belülről sem látsz ki az utca forgalmára, azt teljesen kizárja a növényzet, és a legtöbb irányban így kerítés sem zavar bele a látványba. A támfalakkal ráadásul jóval nagyobb területen lehetett megfelelő talajvastagságot kialakítani, mintha minden irányban lejtős dombokat építenek.


Ehhez társul az az élmény, amivel már a reneszánsz idején előszeretettel játszottak a parktervezők: ha felhajlik előtted a sík, sokkal többet látsz belőle – így látványosabb, szemet gyönyörködtetőbb lesz az egész. Aki belép az új parkba, úgy érzi, mintha egy völgy közepén állna, amit minden irányban emelkedő, növénnyel borított felületek vesznek körbe. Tényleg egy igazi „belső kert” ez, látható falak nélkül.


Ilyenre egyszerűen nincs példa máshol Budapesten.


A park közepén három napelemfa áll, melyeknek legfőbb funkciója, hogy árnyékot adnak ott, ahol nem nagyon lehetett fát ültetni. Viszont tényleg jól mutatnak, és azt remélik tőlük, hogy a „találkozzunk a Millenárison a gombáknál” éppolyan bevett szófordulat lesz, mint egy évtizeddel ezelőtt a „találkozzunk a Moszkván az óránál”. A kis találkozóponthoz az utcáról már ismerős VPI betonülőkék tartoznak (ők tervezték amúgy a hangulatos ivócsapokat is) és egy kellemes vízjáték.



A mellette elterülő tó elég nagy ahhoz, hogy valóban parktónak, és ne csak egy medencének érezzük: a halaknak például megfelelő búvóhelyek, áttelelő gödrök vannak kialakítva. Egyelőre nincsenek benne halak, azokat csak a vízinövények megerősödése után telepítik.


A tó maga ügyesen egyensúlyoz a szigorúbb geometriai, és a lágyabb, organikus formák közt. A part vonalvezetése szögletes, de szabálytalan, a merevséget a növények oldják. Ez a kettősség vezet fel a dombokon is, például az ülőfelületként is működő, de elfogyó betoncsíkokkal.


A kert hatalmas erénye, hogy rendkívül változatos, összetett, nagyon sokféle forma és anyag váltja egymást, mégse érezzük, hogy zsúfolt lenne a tér, kioltanák egymást az egyes hatások, vagy zavaró lenne ez a gazdagság. Annyira harmóniában van az egész, hogy a helyszínen járva csak azt érzékeljük, hány és hányféle arcát mutatja nekünk a hely. Voltak részletek, amiket csak itthon, a fotókat nézve fedeztem fel – ott csak egyszerűen élveztem a látványt.


A szigorúan nyírt gyepet gondosan válogatott virágos foltok váltják, míg máshol természetesnek tűnő társulásokat állítottak össze. Legalább négy különböző színű kőburkolat van, amit két különféle szórtburkolat egészít ki, és ehhez jönnek még a látszóbeton felületek. És nem csak az anyaghasználat igényes, de a növénykiültetés is. Ilyen méretű és ilyen mennyiségű előnevelt fával nem nagyon láttam még frissen átadott parkot Magyarországon.



A két vendéglátóegység – ezek egyelőre még nem üzemelnek - szépen simul a koncepcióba, hasonló logikával épültek, mint a Széll Kálmán tér építményei. Jó, hogy erre is gondoltak. Egy parkba ilyen is kell, ezzel lehet gazdaságosan fenntartani mondjuk egy mosdót, és ezzel lehet elkerülni a bódésodást. Elvileg. Reméljük itt nem történik az, mint a régi Millenárison, ahol bár számos épület és épített vendéglátóegység működik, azért még egy mobil kocsmát odaraktak a közelmúltban fákra kötözött hangfalakkal.

Ügyes takarások


A tájépítészeti kialakítás egyik legszebb megoldása, ahogy elrejtették nem csak a külvilágot, de a félig süllyesztett alagutat is. Az azt takaró dombon úgy sétál át az ember, hogy szinte észre sem veszi. A másik oldalán egy játszótér fogadja a látogatókat – melyet már korábban átadtak. Menet közben csak azt érezzük, hogy kényelmesen sétálunk fel egy lankán, nézegetjük a virágokat, közben vissza-vissza pillantunk a tóra.


Olyan ez, mint egy jól megtervezett állatkert, ahol a vendég nem nagyon találkozik rácsokkal, kerítésekkel, mégis minden funkció biztonságosan működik. Az alagút dombja érzetre akár egy természetes vagy kifejezetten tájépítészeti célból emelt terepalakulat is lehetne. (Ami persze a tervezők munkáját dicséri, és nem ad felmentést a gépkocsiátjáróra.)


Ennél is izgalmasabb – önmagában is attrakcióként működik – az a zöldfal, amellyel a Mammut homlokzatát akarták kitakarni. Ez egy a hatalmas acélszerkezet, amelyre a Parkertech telepített intenzív dupla zöldfalat Szentkirályi-Tóth Ferenc tervei szerint. Ez a – közlemény szerint – négyezer négyzetméter zöld növény egyrészt hozzájárul ahhoz a belsőkert-érzéshez, amiről már korábban meséltem (azért a Mammutot, nevéhez méltón, nehéz lett volna egy lejtővel kitakarni), másrészt ez egy többszintes működő függőfolyosó! A legfelső szintre üvegfalú panorámalift visz fel, de természetesen van lépcső is.



Egészen izgalmas, hogy egy új kilátópont született a városnak ezen a részen (igaz, hamarosan egy másik is fog a szomszédban). A két zöldfal közt sétálni pedig nagyon különös érzés: tényleg nem lehet mihez hasonlítani az acélszerkezet és a borostyán kombóját, amely teljesen körbevesz.


Azt azért sajnálom, hogy a tetőn nem lehet végigmenni teljesen. Számomra kicsit nehezen érthető módon erre az értékes felületre napelemeket telepítettek. Ugyanígy sajnálom, hogy a legszebb, leghangulatosabb szint egyelőre szervízútnak van fenntartva, de a hírek szerint ez hamarosan változhat. Ezzel együtt tényleg páratlan élmény a függőfolyosó. Ráadásul újabb kapcsolatot nyit a régi Millenáris irányába: a sétány a fogadó épülethez kapcsolódik, az aljában pedig egy kis, szabadtéri filmvetítésekhez alkalmas lelátót is kialakítottak.


Az új park ma, azaz augusztus 20-án nyílik meg, aki teheti, nézzen oda. Nekem ugyanolyan kellemes meglepetés volt, mint amikor az első ütemet nyitották meg két évtizede.


Reméljük, erre jobban vigyázunk majd.


Érdekel az építészet? Lájkold a Facebook-oldalam, kövess Instagramon vagy Twitteren!



KAPCSOLAT

HÍRLEVÉL

©2020 Zubreczki Dávid

Zubreczki Dávid 2020 ©