Keresés

Minek a címerét vésték le már 1902-ben az Országház homlokzatáról?

Gyorsan elspoilerezem: többek közt a Magyar Királyságét, de ez csak egyetlen a számos izgalmas részlet közül, amelyet megtudtam a most megjelent Pajzsokra emelt történelem című könyvből. Alcíme alapján (Az országházi címergaléria és megújításának története) lehetne valami papírízű szakkönyv is, de nem az. Bárki talál benne szórakoztató történetet, még akkor is, ha azt sem tudja, mi az a heraldika.


A bejárat felett a tartományok címerei, az ablakok felett a városok, legfelül pedig a magyar középcímer látható az angyalokkal. A fénykép 2018-ban, a legutóbbi csere előtt készült (Fotó: Jules Verne Times Two / julesvernex2.com / Wikipedia)

A kiadvány apropóját az adja, hogy az Összetartozás Emlékhelyének megépítésével párhuzamosan az Országház épületén is számos címert kicseréltek. Kiderült ugyanis, hogy egy csomó fontos város –Hódmezővásárhely, Eger vagy épp Zalaegerszeg – címere nincs fenn a házon, míg másoké akár tízszer is. A felújítás során helyükre kerültek a tévedésből kimaradtak, az 1896-os megyeszékhelyek és rendezett tanácsú városok, valamint azok a települések, amelyek lakosságszám alapján akkoriban jelentősek voltak. Az egész folyamat hátteréről Zsuppán András írt egy remek és alapos összefoglalót a munkák idején. A most megjelent könyv ezt helyezi még tágabb összefüggésbe: dokumentálja a folyamatot, tisztáz számos fogalmat, elmagyarázza a történelmi hátteret és – nem utolsó sorban – bemutatja a házon található valamennyi címert.


Tulajdonképpen három különálló könyv van itt egybe fűzve: két rövidebb, meg egy hosszabb. Az elsőt Kelecsényi Kristóf művészettörténész, a korszak és a ház egyik legelismertebb kutatója írta. Bemutatja, hogyan alakult ki ez a furcsa helyzet a már említett lemaradó, meg a tízesével felkerülő címerekkel. Röviden arról van szó, hogy ezeket a szimbólumokat az építők leginkább díszítőelemként kezelték: a számuk például folyamatosan változott a tervek átalakításával.


Nagyon érdekes az is, ahogy be kellett gyűjteni a hiteles címereket a vármegyéktől és a városoktól. Voltak, akik nem is válaszoltak a megkeresésre, aztán hosszas unszolásra, mindenféle mentegetőzés nélkül küldték el a dokumentumokat óriási késéssel – amikor már javában faragták a köveket a homlokzatra. Mások meg pont azért szaladtak ki a határidőből, mert túl lelkiismeretesen akarták kikutatni, mi is kerüljön róluk az Országház homlokzatára.

Fotó: Wachsler Tamás

A címben kiemelt furcsaság pedig úgy esett meg, hogy 1902-ben képviselői bejárást tartottak az átadás előtt álló házban. A honatyák felháborodva tapasztalták, hogy a „főbejárat kapuzata” felett „Magyarország czímere épp olyan kicsiny terjedelemben van ott, mint pl. Fiumé-é”. Merthogy ott a nagycímer egyes elemei – vagyis a birodalmat alkotó tartományok – szerepeltek szépen sorban, egymás mellett. Levésték hát azokat gyorsan, és egészen a hetvenes évekig úgy is maradt a helyük, üresen. Akkor a rekonstrukció során pótolták ezeket a hiányosságokat. Az az abszurd helyzet állt tehát elő, hogy mondjuk Erdély címere, amit már a megnyitás előtt levéstek a homlokzatról, akkor került fel, amikor a Kádár-címer. Az utóbbit persze azóta eltávolították (visszaállítva a titokzatos növényember arcát), de Erdélyé azóta is ott van, pont akkorában, mint a magyar – ami egykor úgy zavarta a képviselőket. Aki nem hiszi, nézze meg a könyv borítóját!


A következő fejezet, melyet Wachsler Tamás jegyez, az elmúlt évben lezajlott munkát mutatja be: hogyan készültek és kerültek helyükre a hiányzó címerek. Ez műfaját tekintve tulajdonképpen egy képregény – persze nem a szövegbuborékos értelemben. A fejlesztést végző Steindl Imre Program vezetője ugyanis maga is fotós, ennek köszönhetően az egész Kossuth tér átalakítását végigdokumentálta. Fényképeiből már korábban is jelent meg egy kötet, hasonló stílusban, amolyan fotóregényként. (A Tér-Képek című kiadványért és a frissen átadott Kossuth térért itt lelkesedtem.)


Ez a fejezet olyan részletesen veszi sorra az egyes munkafázisokat, mint az „A part alatt” a kenyér-, vagy a „Kis vakond nadrágja” a ruhakészítés lépéseit. Aki végigolvassa, meg lesz róla győződve, hogy érti az egészet – bár gyanítom, ahogy a felületes látszatnál kicsit fortélyosabb a dolog. Kezdődik ott, hogy a heraldikus szakértő felskiccel egy szabadkézi vázlatot, amiből aztán megszületik a pontos rajz, abból a gipszlenyomat, a lenyomatból előbb egy számítógépvezérlésű gép metszi kőbe a mintát, amit aztán évszázados kézi módszerekkel igazítanak véglegesre, s már csak a helyükre kell röptetni a többmázsás tömböket.

A folyamatábrázolás közben persze nagyon sok kiderül a szobrászatról és a heraldikáról is. Mondjuk, hogy hogyan lehet ábrázolni a címerek különböző színeit homogén kőfelületen: a kék színt például mindig vízszintes, a vöröset függőleges vonalazással.


Fotó: Wachsler Tamás

Természetesen, itt sem csak egyszerű fotódokumentációról van szó, hanem egy csomó remek fényképről. Ahogy a már említett Tér-Képeknél is, a legtöbb kép önmagában, a történet nélkül is megállja a helyét.

A következő rész adja a könyv nagyját, amelyben Körmendi Tamás, történész, a heraldika nemzetközileg elismert szakértője sorra veszi az Országházon található címereket. Előtte azért még tart egy kis meglepő bevezetést a címertanba: hogyan alakultak ki a címerek, az egyes motívumok, vagy akár a címer szavunk. Na és, hogy mennyire furcsa a heraldikai nyelv.


Például soha nem gondoltam, volna, hogy ha egy gázló madár két lábon áll, akkor az gém, ha egyen, akkor gólya, ha pedig felemelt lábában követ is tart, akkor daru. Ha egy ragadozó madár szemből van ábrázolva, kiterjesztett szárnyakkal, akkor az sas, ha oldalról, akkor sólyom. A ló és a bárány négy lábon áll, a farkas viszont mindig szökell; és a sort hosszan lehetne folytatni. Tisztára olyan, mint a szép emlékű Ma is tanultam valamit az egykori Indexen.


Fotó: Wachsler Tamás

És csak ezután jön a java! Fura címerekről írtam már posztot én is, de itt aztán lehet csemegézni! Felbukkannak túzokok, kétfarkú oroszlánok, de Vas vármegye címerében például egy strucc van. Biztos sok kislány örülne a ma oly divatos, bájos egyszarvúnak Felvinc címerpajzsában, ha nem fogna mellső lábaival egy ezüst pallost, amire egy levágott török fej van tűzve. Viszont abból nem csöpög legalább a vér, mint Kisszebenén, mely Keresztelő Szent János frissen nyakazott fejét ábrázolja.


Persze azért vannak bájos dolgok is, nem csak rémisztőek: Dalmácia oroszlánjai a középcímeren még igen morcosak, de a különálló társországin úgy mosolyognak, mintha csak rajzfilmfigurák lennének.


Végül jöjjön a legkedvesebb történetem a könyvből Miskolcról, amelynek a középkor óta Szent István-portré volt a jelképe. Egészen 1683-ig, amikor is az elöljáróság „a hazai városi jelvényhasználatban egészen újszerűnek számító címert választott. Talán egy régebbi pecsétnyomó kopott ábráját értették félre, és az uralkodóportré kétfelé fésült szakállát lábaknak, törzsét pedig szikár fejformának hitték – mindenesetre (…) királyarc helyett egy terpeszben álló szerecsent emeltek Miskolc pecsétjére”. A hibára hamar rájöhettek, mert néhány évvel később visszaállították a szent királyt, és ma is ő a város jelképe. Hogy az Országházon akkor mégis miért egy búzakalászt és szőlőfürtöt markoló hajdú jelképezi a várost, az jó kérdés. A válasz benne van a könyvben!


Érdekel az építészet? Lájkold a Facebook-oldalam, kövess Instagramon vagy Twitteren!

KAPCSOLAT

HÍRLEVÉL

©2020 Zubreczki Dávid

Zubreczki Dávid 2020 ©