Keresés

A Csillagerőd pipacsainak titka - Torma Sarolta és a megőrzés művészete 1.

Pénteken adták át az Év tájépítésze díjat, mégpedig ahogy azt azon melegében, a közönség soraiból posztoltam is – Bardóczi Sándornak. (Budapest főtájépítészével amúgy nem is olyan rég beszélgettem az Auditórium podcastban, a felvétel jövő kedden kerül adásba.) Nagyon örültem neki, jó helyre került az elismerés, bár idén olyan erős volt a döntőbe jutott mezőny, hogy bárki kapja, ugyanezt írhattam volna le. Lássuk kik voltak a többiek:


  • Balogh Andrea és Majoros Csaba – 4D. Ők tervezték a Millenáris Széllkaput, ami szerintem egy rendkívül nehéz tájépítészeti feladat gyönyörű megoldása volt, amit lelkendezve mutattam be itt a blogomban.

  • Báthoryné Nagy Ildikó Réka – MATE. Bevallom az ő munkásságát nem ismertem korábban, de Szalai Anna olyan szépen beszélt róla, hogy utána úgy éreztem, joggal kapta meg a közönségdíjat.

  • Herczeg Ágnes és Vincze Attila – Pagony, Nagyon régóta követem és szeretem, amit csinálnak. Annyira, hogy amikor először kaptam felkérést, hogy laudáljak az Év tájépítészete díj gáláján, egyből Attilát választottam. Az akkori beszédem itt olvasható.

  • Torma Sarolta – Land-A. Mellette pedig most mondtam beszédet, amit mindjárt be is mutatok.

Merthogy az a szokás, hogy a díjátadó gálán, mielőtt a zsűri visszavonulna dönteni, mindegyik jelölt mellett egy-egy újságíró érvel rövid beszédben. Idén Hulesch Máté, Kiss Bea, Szalai Anna és Zöldi Anna mellett én is felszólaltam, mégpedig Torma Sarolta mellett,. Sarolta elbűvölő személyiség, végtelen türelemmel, kedvességgel, szerénységgel és rengeteg tudással. Mivel a helyszínen csak hét percet kapnak a felszólalók, a laudációmat meg kellett húznom. Itt viszont lehetőségem van teljesen terjedelmében közzé tenni, de olyan hosszú, hogy kettőbe vágtam. Jöjjön tehát az első fele!


Torma Sarolta és a megőrzés művészete


Kevés olyan megkapó alkotást láttam tájépítésztől, mint amit Torma Sarolta tett elém első találkozásunk alkalmával. Egy kisalakú, kockás füzetet. Borítóján a neve áll és annyi, hogy MUNKÁK. 1975-ben kezdte vezetni, szépen, akkurátusan, és azóta – vagyis közel fél évszázada – jegyzi fel benne munkáit. Ma már hatszáz felett jár a számuk. Szépen telnek be az oldalak, pedig egy bölcsőde udvara épp úgy csak egy munka a naplóban, mint mondjuk a nemzetközi üzleti park Törökbálinton, ahol 46 hektáron kellett terepet rendezni, úthálózatot kialakítani, és közben megmozgatni 800 ezer köbméter földet.


Tervei azonban nem holt emlékek. Felhalmozott tudásával folyamatosan újat teremt.

Azt vallja, hogy amit lehet, azt őrizzük meg, használjuk fel, lehetőleg ne dobjunk el semmit. Fejlesszük tovább azt, ami már megvan. E gondolatok talán közhelyesnek tűnhetnek manapság, ő azonban a gyakorlatban valósítja meg ezeket, immár évtizedek óta. Ráadásul mindez nem csak növényekre, tárgyakra, anyagokra igaz az esetében, de tapasztalatokra, bevált módszerekre is.

A ma divatos „újdonságok” ugyanis olykor inkább csak újrafelfedezések. Olyan koncepciók, amelyekért neki elég csak „visszanyúlnia”. Például a ma oly népszerű 15 perces város ideája, a zöldfelületek növelése, a gyalogosbarát terek kialakítása már megvolt a hetvenes-nyolcvanas évek lakótelepi terveiben is. Csak elő kell – vagyis elő kellene – venni azokat.




Mondhatjuk úgy is: vissza kell lapozni hozzájuk.


Ebben a kockás füzetben a magyar tájépítészet félévszázados története van benne. Torma Sarolta mestereitől, Ormos Imrétől és Mőcsényi Mihálytól indulva egészen napjainkig. Ám félreértés ne essék. Ez a napló nem csak történeti érték, nem egy memoár. Ugyanis még mindig szaporodnak benne a bejegyzések. Torma Sarolta ma is aktív.


Munkái frissek, előremutatók, senki nem mondaná meg, hogy az alkotójuk a hetvenes éveiben jár.

Ugyanakkor ott van bennük a tervező szerénysége, alázata – és ötven év szakmai tapasztalata. Biztos kézzel, mégis könnyeden nyúl bármilyen megoldandó problémához. Úgy, hogy közben hű marad évtizedeken át követett szemléletéhez, a megőrzéshez. A meglevő újrahasznosításához: legyen az anyagi vagy szellemi örökség. Amire egy gyönyörű példa...


A Csillagerőd


Itt sok mindent lehetett és kellett megőrizni, újrafelhasználni. A 19. század végére megépült komáromi erődrendszer legizgalmasabb darabja már a maga korában is egyszerre volt építészeti és tájépítészeti alkotás. Legfontosabb építőanyag a föld, s úgy tervezték, hogy szinte láthatatlan legyen. Avatatlan szem nem egy hatalmas várat, csak füves domboldalakat látott. Szóval nem volt könnyű feladat.


Egy olyan alkotásból kellett turistalátványosságot csinálni, amit eleve úgy terveztek, hogy minél kevésbé legyen látványos.

Az objektum már megépültekor is elavultnak számított, így azután az elmúlt másfél évszázadban a legkülönbözőbb funkciókra használták. Leginkább persze hagyták lepusztulni. Hogy mit lehetett itt megőrizni? Mindenekelőtt az eredeti koncepciót.


Erről az építményről olyan részletes jegyzeteket, alaprajzokat, metszeteket őriztek meg Bécsben, amelyek megfelelnek egy mai kiviteli tervnek. Pontosan lehetett rekonstruálni a 19. századi mérnökök elképzeléseit, a korabeli sáncokat, rézsűket, rámpákat. Sőt, volt, ahol erre nem is volt szükség. A bozót eltávolítása után kiderült, hogy sok helyen megvannak az eredeti tereprendezés nyomai. Pusztán „határozottabbá kellett tenni a kontúrokat”, vagy épp „begyógyítani” egy világháborús bombatalálat helyét.


Persze volt azért, ahol komolyabb beavatkozásokra volt szükség: így például a rég eltűnt bejárati híd rekonstrukciójánál.



Ám a cél nem a változások teljes eltűntetése volt. Voltak emberi beavatkozások, amelyek megsemmisítésével a hely történetének egy darabja veszett volna el. Ilyenek voltak például a második világháborús lőállássok. Ám ennél is fontosabbak voltak a természetes átalakulások az erődítményen.

A várárokban kialakult nedves élőhely a madarak paradicsomává vált. Abszurd módon egy város által körbe nőtt katonai objektumnak köszönhetően maradhatott fenn egy kis emlék a hajdani árterek élővilágából. Ennek nem csak a megőrzése, de a bemutatása is fontos feladat volt.


Így született meg a madármegfigyelő stég a régóta használaton kívüli déli kapu felhasználásával. Ezzel ráadásul – ha csak jelzésértékűen is –, de sikerült visszaállítani az erőd egykori tengelyét.


Az eredeti tervekbe csak finoman nyúltak bele. Épp annyira, hogy az a turisták számára is használhatóvá és élvezhetővé váljon. Új út készült, parkoló, kerékpártárolók. Bár a hatalmas, árnyat adó fűzfa nem volt része az eredeti koncepciónak, sikerült megőrizni a várkapu mellett. Járdák épültek a kazamaták feletti földtetőkre, így ma bárki körbesétálhat rajtuk. Nem tolakodók, nem túl látványosak, de finoman jelzik, hogy kortárs megoldások, nem az eredeti objektum részei.


A munka legszebb feladata a földtetők „újraélesztése” volt.

A kazamatarendszer megerősítéséhez le kellett hordani a tetejükről a f