Elég béna, megúszós dolog azzal kezdeni egy építészről szóló könyv ismertetőjét, hogy milyen benne az alkotó portréfotója. Pedig most ez következik, ugyanis meggyőződésem, hogy a szerkesztő nem véletlenül választotta ezt az erős képet.
Turi Attila a könyvespolca előtt ül a munkásságát bemutató könyv 12. oldalán. Először a tekintetén akad meg a szemünk, de utána szinte magától a kép közepére siklik, a két Makovecz-kötetre. A polc ugyan roskadozik a könyvektől, némelyiknek kibetűzhető a gerincfelirata is, de ez a kettő szinte világít a háttérben. Na, valami ilyesmi építész életmű rajzolódik ki ebből a kötetből is. Az önálló alkotó van az előtérben, akinek munkájába ugyan számos hatás szűrődött be az évtizedek során, de azért a háttérben jól kivehetően ott van Makovecz Imre.
Pedig egy jelentős mester tanítványának és munkatársának lenni egyszerre áldás és átok. Közvetlenül tanulni egy óriási tehetségtől hatalmas lehetőség, de a gyengébb tanítvány könnyen tévútra juthat. Vagy szolgai módon másolni kezdi a nagy alkotót, vagy dacból próbál meg elszakadni tőle, hogy „na majd megmutatom, hogy én is mekkora stílusteremtő egyéniség vagyok”. Kevesen találják meg a kettő közt a középutat, amikor a mesternek csak a szellemiségét, gondolatiságát viszi tovább valaki, a formák merev ismételgetése nélkül. Turi Attilának ez sikerült.
A titok talán csak annyi, hogy egyszerűen végigjárta az idevezető utat anélkül, hogy megpróbált volna rövidíteni rajta, vagy épp ellenkezőleg, kényelmesen hátradőlni félúton – legalábbis ez rajzolódik ki Dénes Eszter és Erhardt Gábor néhány hete megjelent könyvéből. Ebben az életútban nincsenek éles váltások, nagy hátraarcok, de a fejlődés mégis folyamatos. Mintha nem csak a házak, de az életpályája is organikus lenne.
A történet azzal indult, hogy a hetvenes évek végén Makovecz Imre tanítványa lett, majd a nyolcvanasokban egyre fontosabb munkatársa. Mikor a rendszerváltás előtt saját lábára állhatott volna, ő úgy döntött, marad a mesterrel. Létrehozta ugyan a máig működő Triskellt Csernyus Lőrinccel és Siklósi Józseffel, de önálló munkák helyett jó darabig még Makovecz házainak szerkesztésével foglalkozott. Sárospatakon, Szigetváron vagy épp a világhírű sevillai magyar pavilonnál.
Azután – amikor elérkezett az ideje – megszaporodtak a saját munkák, de az együttműködés nem ért véget. Mondhatnánk, hogy az a mester haláláig tartott, de valójában utána is részt vett tervei megvalósításában, mint a devecseri Újjászületés kápolna vagy az Avicenna Intézet Piliscsabán.
Az első munkái családi házak voltak. Gondolhatnánk, hogy ez csak amolyan bemelegítés a nagyléptékű megbízásokhoz, de nem. Turi Attila alkotásainak jelentős részét ma is ezek teszik ki. Jó látni ezt, mert ez az a terület, amelyet sokan tényleg csak ugródeszkának használnak, és kevés a nagytudású, tapasztalt építész, aki pályája folyamán végig megmarad itt. Pedig ennél a léptéknél lehet legjobban megfigyelni, mitől is jó egy épület, itt lehet a legkevésbé „mellébeszélni”, elsumákolni a dolgokat.
A funkcionalitás itt egyértelmű: ha nem is tudja mindenki megfogalmazni, mitől is jó egy ház, érezni mindannyian érezzük, hogy szívesen élnénk-e valahol vagy sem. Turi Attila minden családi házát belesimogatta a tájba: egyik alaprajzát a telken álló ősfák, a másikét feltáruló panoráma határozza meg. A fény útja szinte mindegyik tervéről leolvasható, mintha az izgalmas ablakelhelyezéseket és formákat nem is ő tervezte volna, hanem a Nap járása.
Előfordul, hogy az épített környezet értékeire rímelnek családi házai, de csak finom jelzésekkel: Csillaghegyen a svájci villáira, Magyarpolányban a dunántúli falvak portáira, Budakalászon a tornácos hosszúházakra. Sőt! Előfordul, hogy a huszadik század építészeti emlékei köszönnek vissza nála: Rómaifürdőn a hatvanas évek modern csónakházainak formáit idézi meg Turi Gergővel tervezett családi háza – természetesen a rá jellemző, letagadhatatlan stílusjegyekkel.
Ezek azonban nem a környezetükben megjelenő épületek, vagy letűnt korok építészetének utánzásai. Nem díszletek. A funkcionalista és az organikus építészet ugyanis nem két kibékíthetetlen irányzat, épp ellenkezőleg. A jó ház nemcsak a természeti formákkal vagy a tájjal van szerves kapcsolatban, hanem a funkcióval is. Olyannyira, hogy Turi az építtetőt alkotótársnak tekinti. A belső tereket nem egy családi házánál a megrendelővel együtt formálták véglegesre. Saját bevallása szerint a rakott tégla sem egyszerűen egy mutatós anyag számára, hanem „védőszer, hogy ne szálljon el a kezem, és ne akarjak extrém formákat alkotni. A látszó téglának stabil struktúrája van, amitől nem lehet elrugaszkodni”.
A családiház-építés szemlélete ugyanúgy vele maradt egész pályáján, mint a makoveczi örökség: nem formalizmusként, hanem a belső mozgatóerők szintjén. Középületei nem felnagyított családi házak, de ugyanúgy simulnak a tájba, utcaképbe, és ugyanolyan finom részletességgel vannak a környezeti, kulturális, történelmi adottságokhoz igazítva, mint utóbbiak. Budakeszi általános iskolája például kisvárosi háztömb, mely nem tagadja meg a huszadik századi iskolaépítés számos jellegzetességét sem, szerkezetével mégis a középkorig nyúlik vissza. Mintha budakalászi főépítészként is ugyanezt művelte volna, csak más léptékben: ugyanolyan finom beavatkozásokkal igazgatta a város arculatát, mint egy családi házét.
A könyvben bemutatott munkák között talán az ipari épületek a legizgalmasabbak. Már csak azért is, mert – profán fordulattal szólva – könnyebb organikus templomot tervezni, mint organikus DVD-gyárat. Turi Attilának ez utóbbi is sikerült Törökbálinton. A tégla épp úgy kedvelt anyaga az élő építészetnek, mint a huszadik század gyárépületeinek. Ő úgy felelt meg a funkcionális elvárásoknak, hogy közben mindkét hagyományt tiszteletben tartva, szép 21. századi ház került ki a keze alól. A fejépület sarokra helyezett ablakai a korai modern ipari építészetet juttatják az eszünkbe, míg az előcsarnok a DVD csillogását megidéző apró üvegszemei a gótikus templomokat. Az egész mégis csodálatos egységben van.
Mint ahogy egységben van a Kós Károly Alapítványnál megjelent kötet is. Jó kézbe venni, átlapozni, de a szépség szerencsére itt sem ment a funkció rovására. Külön dicséret illeti a szerzőket, hogy nem írták túl a könyvet. Magam ellen beszélek, de egy építészeti kiadványban a szöveg másodlagos. A színvonalas képanyagot jó szemmel válogatták össze, az életmű pedig átlátható, érthető módon tárul fel. Szép szerkesztői gondolat, hogy az első oldalakon az 1981-es visegrádi építésztábor fotóival találkozunk, az utolsókon a 2014-eséivel. Az előbbin tanítvány volt Turi, az utóbbin már mester.
A kettő közt ott a könyv és az életmű, amelyet bemutat. Ha elolvastuk, vagy legalább csak átlapoztuk, ne felejtsünk el visszapörgetni az elejére, és megnézni még egyszer azt a bizonyos portrét.
Érdekel az építészet? Lájkold a Facebook-oldalam, kövess Instagramon vagy Twitteren!