Merészet húzott az Országház Könyvkiadó, mikor gyakorlatilag egyszerre jött ki két, nagyon hasonló kiadvánnyal. Mintha csak saját magának teremtett volna konkurenciát. Mindkét megjelent könyv hatalmas, átfogó mű, melyek azonos méretben, hasonlóképpen gazdag képanyaggal és a teljesség igényével készültek. Ráadásul két nagyon szorosan összefüggő témát dolgoznak fel: az egyik Az Országház építése és művészete, a másik A Nemzet Főtere – a Kossuth tér története. Vajon miért jelent meg tulajdonképpen párban ez a két könyv?
A pontos választ ugyan nem tudom, de ez talán nem is gond: a két kiadvány együtt olyan, mint egy kétkötetes mű. Tökéletes kiegészítői egymásnak. Akinek ott vannak a polcán, az tényleg mindent tudni fog Magyarország legfontosabb teréről, s annak legfontosabb épületéről. Még akkor is, ha valójában sok mindenben eltér a két alkotás koncepciója és szerkezete.
Amikor azt írom, hogy „hatalmas” és „teljesség igényével készült” a két könyv, nem túlzok. Az elmúlt bő száz évben rengeteg kiadvány született az Országházról, s annak közvetlen környezetéről. Többükről írtam is, az egyik speciális témát feldolgozó kötetről épp itt a honlapomon. Ám ennyire részletes, összegző művek nem születtek még soha. Megfordult a fejemben, hogy lemérem őket a konyhai mérlegemen, mint korábban az Ybl-összest, de Török András megelőzött. Az ő hírleveléből tudom, hogy az egyik kettő, a másik három és fél kilós. (Megjegyzem, nemcsak lemérte őket, hanem alapos elemzést is írt róluk, hiszen egyrészt maga is tipográfus, másrészt korábban ő is szerzője volt egy érdekes könyvnek a Kossuth térről. Az ő észrevételeit nem ismételném itt, szinte valamennyivel egyetértek.)
Kezdjük a kisebbikkel, A Nemzet Főtere – a Kossuth tér története című kötettel. Szerzői B. Müller Tamás és Csorba György voltak, szerkesztője pedig a legalaposabban dolgozó magyar építészeti újságíró, Zsuppán András. (Vele amúgy néhány napja a Média Építészeti Díj zsűrijében ültünk együtt és vitáztunk olykor ezen-azon).
A két kötet közül ez a könnyedebb – nemcsak fizikai formában, de a tartalmát tekintve is. Nem szakkönyv, inkább egy reprezentatív színes album, némi magazinos beütéssel – ami kifejezetten tetszik. Ez olyan apróságokban jelenik meg, mint a fogyasztható méretű fejezetek, az olykor csak hangulatteremtő illusztrációknak elhelyezett képek, a „vastagabb”, informatívabb képaláírások vagy épp a keretes kiemelések. Utóbbiak nagyon tetszenek.
Egy ilyen méretű könyvnek ritkán esik neki az ember, s olvassa ki elejétől a végégig egy lendülettel az egészet. A kiemelt falatnyi szövegek segítenek abban, hogy kapaszkodókat találjunk a betűtengerben, és bele-bele tudjunk kóstolni a könyvbe. Ugyanilyen hasznos az a minden épület és szobor leírása mellett elhelyezett rövid kronológia, mely a gondolat felmerülésétől a jelenig követi végig az eseményeket.
Ha csak ezeket a kiragadott érdekességeket olvassuk el egymás után, már az is kitesz egy önálló könyvecskét. Megtudhatjuk, többek közt,
hogy milyen lett volna a Vámház, amit az Országház helyére terveztek;
hogy 1936-ban kihívták a tűzoltókat a „füstölgő” Parlamenthez, de kiderült, csak a forró reflektorok párologtatták el az esővizet a kupolánál;
hogy a Dunán kialakított híres fürdőhelyek egyikére épp rá lehetett látni a képviselőházból, és a képviselők munka helyett folyton az ablakokban lógtak, ami miatt a fürdő elköltöztetése is felmerült – aztán valahogy mégis maradt;
hogy az Országház és a főváros azon akaszkodott össze kemény teleken (például 1914-ben), hogy a Budapestet megbénító havat ezerszám hordták a kocsik a Kossuth térre: ez volt ugyanis a kijelölt lerakóhely;
hogy a szökőkutak is problémát okoztak a két fél között: vajon ki fizesse a vízdíjat? (Ezt nem volt könnyű megválaszolni, hiszen ezek akkoriban „légkondicionáló berendezésekként” működtek. Az általuk lehűtött levegőt légaknák vezették az Országházba, ugyanakkor a főváros ünnepnapokon és nyaranta is szerette volna működtetni ezeket, amikor nem ülésezett a parlament.)
A keretes anyagok felületes olvasása csak a bemelegítés. Szerencsére belemerülve a szövegbe, a stílus ugyanolyan – a műfajhoz képest – könnyed marad, viszont rengeteg részletre kiterjedően mutatja be a tér történetét. Mely, ahogy a fenti kiragadott példákból is látszik, egy percig sem szakítható el az Országház történetétől. Az ugyanis nem úgy épült, hogy kerestek egy megfelelő teret, ahol fel lehetett húzni. Hanem felépítették, azután ahhoz igazították a többi épület elrendezését, így született meg a tulajdonképpeni Kossuth tér. Valójában az egész a Parlement látványos előtere.
Ezért is van, hogy akad néhány egészen izgalmas, gyönyörű épület rajta, amelyek saját jogukon is nagyobb figyelmet érdemelhetnének, de szerényen meghúzódnak az Országház „árnyékában”. Mondjuk Hauszmann Igazságügyi palotája országos szinten is kiemelkedő jelentőségű épület, és nem csak azért, mert épp itt áll. De vegyünk csak egy eldugott példát: a Kossuth tér 16. egy gyönyörű franciaudvaros, szecessziós ház a Révész-Kollár párostól. Észrevette már valaki?
A legtöbb embernek a Kossuth tér elsősorban az ott álló házakat, és persze a politikai széljárással változó szobrokat jelenti. Természetes, hogy terjedelmes rész foglalkozik ezekkel: mik voltak itt, mik vannak most, s mi lett azok sorsa, amelyek már nincsenek itt. Ugyanakkor számos olyan téma is szóba kerül, amely talán eszébe sem jutna az átlagolvasónak.
Mi volt itt az Országház előtt? (Sokáig mocsár, szeméttelep és nyomortelep.) Hogyan változott a park az elmúlt száz évben? (Volt, amikor buja növényzet vette körbe a szobrokat, s volt, amikor hatalmas autóparkoló volt szinte az egész tér.) Külön fejezetet kaptak a közlekedési eszközök, a kávéházak, a már említett dunai fürdők, a legkülönbözőbb sportesemények, de még a randevúk is!
A könyv nagyját ugyanakkor a történelem teszi ki. Ha valahol van értelme elővenni és leporolni a rémesen avítt „történelem színpada” szókapcsolatot, akkor az tényleg a Kossuth tér. Amióta megvan, azóta zajlanak rajta a szimbolikus események. Itt állították ki hetekre az 1914-ben zsákmányolt orosz ágyúkat, itt voltak a proletárdiktatúra és a Horthy-korszak legnagyobb tömegrendezvényei. Itt kiáltották ki a köztársaságot 1946-ban, és itt lőtték halomra a polgárait tíz évvel később.
A rendszerváltás óta persze a tüntetések tere is a Kossuth tér, de ezek a tiltakozó nagygyűlések gyakorlatilag egyidősek vele: az elsőt 1903-ban tartották, amikor hivatalosan még be sem fejezték az Országház építését. Különösen érdekes, hogyan is zajlott akkoriban egy ilyen esemény, és hogyan reagált rá a korabeli sajtó.
A könyvben külön fejezetet kapott a Steindl Imre Program, vagyis az utolsó évtized változásai. Ekkor nyerte el a tér mai formáját: újraállították a '45 előtti emlékműveket, eltüntették az autókat a térről és új látogatóközpont épült az Országházhoz, földalatti bejárattal. Visszakapta eredeti tetőidomait a Wellisch-palota és a Tisza Lajos Irodaház. A lebontott MTESZ-székház helyén felépült a Szabad György Irodaház, és kialakították az Összetartozás Emlékhelyét az Alkotmány utcában. A folytatáson – vagyis az Agrárminisztérium és az Igazságügyi Palota rekonstrukcióján – jelenleg is dolgoznak, de ezek persze még csak említve vannak a könyvben. Majd a következő kiadásban meglátjuk, milyenek lettek.
A Nemzet főtere – a Kossuth tér története hatalmas terjedelme és cirkalmas címe ellenére nem szakkönyv, még csak nem is tudományos mű – szóval senki ne riadjon meg a méreteitől. Egy tér izgalmas történetének olvasmányos krónikája, amely annyira szerteágazó, hogy gyakorlatilag mindenki talál benne valamit, ami magával ragadja. Pontosan úgy, ahogy a téren is.
Bemelegítésnek amúgy érdemes bejárni a teret azzal a virtuális sétával, amely a kiadvánnyal párhuzamosan került fel az Országház oldalára.
Gyönyörű album, mely a tájépítészszakma szépségeit és nehézségeit mutatja be közérthető módon, a Garten Studio elmúlt 25 évén keresztül. Kertek és parkok, főterek és játszóterek, utcabútorok és zöldfalak, szökőkutak és természetes vizek az ország számos pontjáról, rengeteg színes fotóval illusztrálva. Nézz bele és rendeld meg tőlem, kedvezményes áron.